szeretet, önszeretet

A szeretetről

Sokszor könnyebb másokat szeretni mint önmagunkat.

Mondják, hogy általában önmagunk vagyunk a legvérmesebb bírálói saját magunknak. („Ha jobban ismernél, nem lennél ilyen jó véleménnyel rólam.”) Miért is van az, hogy másokat, gyermekeinket, párunkat, szüleinket, barátainkat sokkal inkább hajlandóak vagyunk a hibáikkal együtt elfogadni, mint önmagunkat?!

Itt az idő, hogy önmagunkkal szemben is elnézőbbek legyünk, gyakoroljunk némi együttérzést, megértést!

Az önszeretetről részletesen[1]    

Az önszeretet alapvető összetevő a sikeres társkapcsolatok létrehozásához (is). Észrevettem, hogy amikor elkezdek erről beszélgetni az emberekkel, sokszor a döbbenet az első reakció: „de hiszen én nem akarok önző lenni!”. Nos, e két dolog egyáltalán nem ugyanaz! Érdemes önmagunkban tisztáznunk a különbséget az önzés és az önszeretet között. Többfajta nézőpontból közelíthetjük meg a kérdést, következzen itt kettő.

Mi a különbség az önszeretet és az önzés között?

Az egyik nézőpont szerint az önzés során a személy valójában kapni akar, s ha ad is, azért teszi, amit majd e tett által kapni fog (elismerést, megbecsülést, biztonságot, pozíciót, stb.). Figyelme középpontjában – mind adás, mind kapás során – önmaga van, s nem a másik, pedig tette kifelé irányuló, adás.

Az önszeretet indíttatása más, egyfajta egyensúlyra törekszik, adni is és kapni is képes. A kemény szeretet[2] fogalma itt is igen jól használható. Amikor is nem a pillanatnyi érdekemet / érdekét veszem figyelembe (hogy mondjuk legyen már vége a hisztinek), hanem a hosszú távú érdekeket, hiszen például egy elkényeztetett gyermeknek jóval nehezebb egészséges kapcsolatokat kialakítania. [Ez a terület hatalmas lehetőséget jelent a szülők számára a fejlődésre: szeretteinknek szeretnénk mindent megadni, amit csak lehet – ám ez lehet, hogy hosszútávon valójában nem szolgálja a jólétüket. Ez még inkább felerősödhet akkor, ha a szülők maguk nélkülöztek: szeretetet, ételt, gondoskodást, figyelmet, játékokat, stb. Ekkor tudattalan kompenzálásként a gyermekük életén keresztül szeretnék pótolni a hiányzó érzéseket önmaguk számára.]

S érdekes módon csak ekkor válhat a másik ember valóban fontossá, s nem egy eszközzé a saját örömem átélése érdekében. Az adás során azt adom, amire a másiknak szüksége van, s amikor kapok, nem csak arra figyelek, amire nekem van szükségem, hanem arra is tudok figyelni, hogy a másiknak mit jelent a nekem való adás.

A másik megközelítés szerint a kiindulási pontjuk különbözik: az önzésé a másik ember (kívül van a kiindulási pont), az önszereteté én magam vagyok (belül van a viszonyítási pont). Önzéskor azt mondom, hogy nekem miért nincs olyan autóm, mint a másiknak; én miért nem lettem első – miért a másik lett; miért nem vagyok olyan gazdag/szép/vékony/okos/stb. mint a másik. Többet/jobbat akarok, mint amivel a másik bír – de legalábbis épp olyat. A figyelmem kifelé irányul, összehasonlítok és méricskélek. Mind annak meghatározásakor, hogy miért nem érzem magam boldognak (kiindulási pont), mind pedig akkor, amikor végül megszerzem a tárgyat/élményt/élethelyzetet, hogy az a másikéhoz mérve milyen, a másik ehhez mit szól (végpont). Érezhető itt egyfajta versengés a másikkal. És ezzel kapcsolatos, hogy az önzés során valójában nem törődök a másikkal (mivel le akarom győzni őt), csak a saját érdekeimet veszem figyelembe.

Az önszeretet ezzel szemben pontosan onnan indul, ahol az előző gondolatmenetet befejeztem: belülről. Önmagamhoz mérem magam. Mind azzal kapcsolatban, hogy mi tesz boldoggá, mit akarok elérni, mind pedig a végeredmény sikerességével kapcsolatosan. Ha sosem ment jól a matek, akkor egy egyedül helyesen megoldott példa nagy örömmel fog eltölteni, míg ha ezer éve matek fakultációkra járok, minden versenyen dobogós helyen végzek, stb. akkor ez csak egy lesz a sok közül és nem fog különösebb elégedettséggel eltölteni. Az önszeretethez tartozik az is, hogy az első esetben nem matektanárként fogok megélni, míg a második esetben remélhetőleg kifejezetten olyan területet választok munkámul, ahol a matematika az életem része lehet. (Az autós példához visszatérve: lehet, hogy mivel szeretem a kis öregecske-de-megbízható autómat, ezért nem fogom csak azért lecserélni, mert megtehetném. Vagy az is lehet, hogy kifejezetten fontos számomra az autóm, ezért a számomra elérhető legjobb típusban ülök és sok időmet és pénzemet áldozom rá – hiába nem értik ezt az ismerőseim.)

Az önszeretet során elsősorban azt veszem figyelembe, hogy nekem mi jó – aztán figyelek arra is, hogy mi jó a másiknak. Nem tudunk másnak olyasmit adni, ami nekünk nincs! Ha nem szeretem önmagam, akkor hogyan tudnám szeretni a másikat?! Először magunknak kell adnunk, s utána tudunk adni a többieknek[3]. Testünknek, szellemünknek és lelkünknek folyamatosan feltöltődésre van szüksége, s mi magunk vagyunk azok, akik felnőttként mindezt megadhatjuk önmagunknak. Ez még a szülő-gyerek kapcsolatban is így van: az édesanyának figyelnie kell arra, hogy töltődjön, adjon önmagának (egyen, igyon, aludjon amikor csak tud), s akkor lesz képes megadni a gyerekének mindazt a törődést, amire annak szüksége van. Egészséges önszeretet esetén nem várom, hogy más adja meg nekem (kérés nélkül) a törődést, hogy a másik (a férjem/feleségem, az anyám/apám, a rokonok, a munkatársak, az állam) vegye észre, hogy mire van szükségem. Én vagyok a felelős a saját szükségleteim kielégítéséért – s ha felismerem, hogy szükségem van valamire, akkor kérek, teszek, cselekszem azért, hogy valamilyen módon kielégüljön.

Sokan úgy nevelkedtünk fel, hogy azt tanultuk meg: tennünk kell azért, hogy szeressenek minket (s aztán csalódtunk, ha a másik ezt nem viszonozta szeretettel). Lehet, hogy ez sokáig igaz volt az életünkben, ám a feltétel nélküli szeretet nem erről szól. Ahhoz, hogy ezt megtapasztalhassák a jelenben, felnőtt életükben, először meg kell tanulniuk adni saját maguknak. Így elég energiájuk lesz ahhoz, hogy elkezdhessenek másoknak feltétel nélkül adni. És ez már valóban feltétel nélküli adás lesz, hiszen az önszeretet révén elég szeretettel fognak bírni ahhoz, hogy ne várják el a másiktól a viszonzást. Igen, ez elérhető – tudatos választás és kitartás révén.

Ha szeretem önmagam, akkor a többiekre is figyelek: hiszen ők a társaim, a „felebarátaim”. Ha nem figyelek a családtagjaim, a párom igényeire és szükségleteire, az kicsit olyan, mintha önmagamra nem figyelnék. Ha nem figyelek a munkatársaiméra, a körülöttem élő emberek igényeire, az szintén ide sorolható. A kör végteleníthető, csak tőlem függ, hol és hogy meghúzom-e a határt. Viszont – leszámítva a kisgyerek-szülő kapcsolatot – nem feladatom kielégíteni a másik igényeit! Felnőtt ember esetében nem feladatunk kielégíteni a másik igényeit. Figyelnünk rá attól még lehetséges és szükséges. Tudjuk támogatni egymást abban, hogy ő aztán ki tudja elégíteni a saját szükségleteit. Ezért téves az az elvárás, amit időnként hallok, hogy a másik azért van velem, hogy boldoggá tegyen engem. Ez nem igaz: hogy boldoggá tegyen minket az nem egy másik ember feladata, hanem a miénk.

[1] Részlet Berki Judit: Kapcsolataink tartós(abb) boldogságáért című kézikönyvből

[2] John P. Foppe: Vállalod? Kifogások helyett: ÉLJ!

[3] Úgy vélem, pontosan erről beszélt Jézus, amikor azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagad!” Ez a mondata egyértelműen meghatározza a sorrendet, s szól arról is, hogy szeressük önmagunkat.