A megélt gyász    – módja, menete és hatása

Egyre többen fordulnak hozzám azzal, hogy egy-egy jelenbeli traumatikus élményük „túlságosan” erőteljes reakciót vált ki belőlük. Ők maguk sem értik, hogy lehet az, hogy egy valójában évek óta halódó kapcsolat elmúlása, egy nem is igazán kedvelt munkahely elvesztése vagy egy barátság befejeződése miért vált ki belőlük ilyen erőteljes reakciókat. Hetekig tartó lehangoltságot, sírást, étvágytalanságot vagy épp túlevési rohamokat, alkohol, cigeretta és/vagy drogok mértéktelen használatát…

Minden olyan esetben, amikor egy jelen élethelyzet túlzott reakciót vált ki belőlünk, gondolhatunk arra, hogy emlékeztet minket egy a múltban történt eseményre, amelyet még nem dolgoztunk fel. A fenti példáknál az elválás, elmúlás volt a közös tényező. S ha életünkben volt már olyan élmény, amikor valakitől el kellett válnunk és az számunkra fájdalmas volt, akkor a jelen élethelyzet hajlamos azt feleleveníteni, provokálni. Ilyen élmény lehet az, ha valamelyik szülőnket / nagyszülőnket / testvérünket „korán” elveszítjük, pláne, ha az a 18. életévünk előtt történt. (Minél korábbi az élmény, annál nagyobb a hatása az egyénre, mivel általában ekkor még kialakulatlanabbak a trauma-feldolgozási stratégiák.) A valóság, az élet realitása betör az életünkbe, s ott mintegy véget ért a gyerekkorunk.

S ha ezt a traumatikus élményt nem dolgoztuk fel, akkor minden elválás emlékeztet minket az alapélményre. Mit jelent a feldolgozás? Az, hogy hagyjuk magunknak megélni az érzéseinket. A fájdalmat, a dühöt, a tagadást, a félelmeket, a mélységes mély szomorúságot… bármit, amit éppen érzünk. Megengedjük magunknak, hogy érezzük azt, amit érzünk.

Valójában ezt úgysem tudjuk kontrollálni. Elnyomni, elfojtani igen, de kontrollálni nem. Viszont azzal, ha a „negatív”, „rossz”-nak bélyegzett érzéseinket elfojtjuk (mert kellemetlenek, kényelmetlenek, nem divatosak), akkor a „pozitív” vagy „jó”-nak tartott érzéseinktől is elbúcsúzhatunk. Az érzések ugyanis egy tőről fakadnak, s ha nem engedjük meg a szívünknek hogy érezze a kellemetlennek ítélet érzéseinket, akkor a kellemesekkel sem fog tudni kapcsolatba kerülni. Ezért tapasztalhatjuk azt, hogy hidegebbé, ridegebbé, merevebbé válunk, nem tudunk úgy örülni az életnek, a pillanatnak, az örömöknek, mint régen. Mintha nem éreznénk semmit.

A megoldás? Engedje meg magának, hogy „elkezdjen fájni”, átérezhesse a fájdalmát! Vegye elő az elvesztett szerette fényképeit és kezdje el a valódi gyászt: sírja ki a hiánya felett érzett fájdalmát, szomorúságát, reménytelenségét. A hír az, hogy nem lehet belefulladni az érzelemekbe. A másik pedig: ezt nem egyszer kell majd megtennie, hiszen nagyon szerette és szereti az eltávozott másikat! Gondolhat erre úgy, hogy a szeretet ára az a fájdalom, amit a másik elvesztésekor átélünk.

Valójában nagyon is természetes az, hogy szeretteinket szinte életünk végéig gyászoljuk. Ez nem jelenti azt, hogy addig egyfolytában sírni fog, nem! De azt igen, hogy akár sok-sok évig fájdalmas lesz a hiánya apukájának, anyukájának, a nagymamájának… Engedje meg önmagának, hogy a saját tempójában haladjon a hiány feldolgozásában! Ha dühös épp rá, az életre, a halálra, önmagára, ez mind-mind rendben van – mivel az érzelmi feldolgozás folyamata NEM RACIONÁLIS FOLYAMAT! Ne keressen benne értelmes összefüggéseket. Érzései mentén haladva viszont szépen elbúcsúzhat és meggyászolhatja az eltávozottat.

És idővel eljuthat odáig, hogy eszébe jutva nem a hiány, hanem az öröm áramlik szét a szívében: hogy ismerhette ŐT, hogy részese volt az életének. Ezért érdemes végighaladnia a gyász folyamatán!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás