Elhanyagolt témát veszek elő, társadalmunk sem, mi magunk sem szeretünk azzal a ténnyel foglalkozni, hogy minden elmúlik egyszer, s szeretteink és mi magunk is meg fogunk halni.

4 dolog közös minden emberben:

 – megszületik

 – él

 – meg fog halni

 – és nem tudja, hogy mikor.

S ez utóbbi kettővel (a közös pontok 50%-ával!) mintha egyáltalán nem akarnánk foglalkozni, nem vesszük figyelembe… elfojtjuk. Az ebből fakadó feszültségre aztán több iparág is sikeresen építette fel az üzletpolitikáját: a szépségipar, a gyógyszeripar, stb. Viszont attól, hogy nem vesszük figyelembe, a tény még tény marad!

Az elmúlás az életünk része, folyamatosan jelen van.

Most például az ősz közelít. Lehet nem szeretni, de gondoljuk csak el, milyen lenne örökös nyárban élni. Aki már volt a sivatagban, könnyebben el tudja képzelni. Ezen a földrajzi területen a négy évszakkal nagy szerencsénk van! Néha örülünk annak, ha valami elmúlik – rossz kapcsolatok, méltatlan helyzetek, fájó érzelmek/fizikai tünetek –, ám legtöbbször fájdalmasan éljük meg.

Azt tapasztalom, minden élmény, amely megérint bennünket, hajlamos felkavarni az érzelmi állóvizet és megérinteni régen eltemetett érzéseket, hangulatokat, emlékeket. A halál esetén ez szintén igaz: a jelen életben a környezetünkben megtapasztalt haláleset nagy valószínűséggel felbolygatja a múltat, és emlékeztet minket az összese eddig átélt veszteségünkre. Ez kifejezetten igaz, ha a gyászmunka félbemaradt. S még inkább igaz, ha az első ilyen veszteséget korán, 13-15 éve életkor előtt éltük át. Minél korábban, annál nagyobb a trauma, mivel korán szembesültünk az élet valóságával: ami él az meg is fog halni. Mint mi magunk is. Ez tény.

Viszont ezt a tényt sem a testtudattal rendelkező test, sem az elme (amely az agytevékenységhez köthető) nem tudja elviselni. Az ember az egyedüli élőlény, amely tudatában van a saját halálának. És épp eléggé meg is van rémülve tőle. Csak egyik összetevőnk, a lelkünk az, amely nem retten meg az elmúlással való szembesülés során.

Hogy miként reagálunk az aktuális veszteségre? Nagy valószínűséggel még kevésbé hagyjuk magunknak, hogy átéljük a veszteség által okozott fájdalmat, mivel az a régi fájdalmak tömegét is magunkra szabadítaná (mivel azok útja eddig el volt torlaszolva) és az érzelmek, mint egy megáradt folyó, elöntenének. Pedig ez az egyedüli út: az érzelmek átélése, megélése, elvezetése – akárcsak az eddigi folyásában akadályozott folyó esetén: időről időre megnyitjuk a zsilipeket (jól kisírjuk magunkat). Meggyászoljuk elvesztett szerettünk hiányát.

Hogy mi is a halál?

Már vége tért az az időszak, amikor mások megoldásait egy az egyben átvehettük volna… mindenkinek önmagának kell megtalálnia erre a kérdésre a választ. Annyit mondhatok: megéri megkeresni a saját válaszainkat, és már azzal, hogy hajlandóak vagyunk (meg végül kénytelenek is) ezzel a kérdéssel foglalkozni, már fél sikert értünk el.

Érdemes utána olvasni, hogy mit mond a halálról az 5 világvallás-alapító, Jézus, Mohamed, Buddha, Krisna… Nem az egyház, hanem az eredeti vallás-alapító nézeteit érdemes megismerni. Kicsit olyan, mintha teljesen ugyanarról a dologról beszélnének, viszont más-más oldalról, a saját kultúrájuknak megfelelően.

Érdemes megfigyelni az elmúlást magát: az őszi lehulló faleveleket, egy kisebb élőlény (nem túl szétroncsolódott) halott testét, és így tovább. Álljon meg és hagyjon önmagának időt az érzelmi átéléshez. Mit érez? Ki az, mely énrésze az, amely messzire rohanna? Maradjon még – vagy térjen vissza később, másnap! Mi az, ami azt a kisállatot nézve igazán rémisztő? Mi hiányzik belőle? Vajon hova lett? Ilyen kérdéseket tegyen fel magának, s higgye el, meg fogja hallani a saját válaszait, amely elvezet a halál közelebbi megismeréséhez.

Amint az élet hozza és ahogy erősödünk, az emberi holtest látványa – amely kultúránkban teljesen tabuvá vált, keveseknek adatik meg – nagyon elmélyítheti és felgyorsíthatja a folyamatot. Mindvégig figyeljen befelé: melyik énrésze retten meg, ki akar menekülni, ki dermed meg? És miért? És melyik csendes, érdeklődő, döbbent, kíváncsi, stb.? Az emberi holttesttel szembesülve saját halandóságunkkal szembesülünk – ha tetszik, ha nem. Ezért annyira rémisztő.

Tegye fel a kérdéseket: Ön mit gondol, mi történik az én-részekkel a halál után? Melyek halnak meg, s van-e amely tovább él? Hova kerül, mi lesz vele? És így tovább. Ezekre a kérdésekre adott válaszai a saját halállal kapcsolatos érzéseit befolyásolják. Érdemes olyan hiedelmeket választani a halállal kapcsolatban, amely támogat minket. Vannak, akik megjárták félig az utat, visszatértek a halál-élmény egy része után. Az ő élményeikkel is érdemes megismerkedni. Az ő beszámolóik sokszor túllógnak a racionalitás határain…

Legyen önmagával türelmes. Ez a téma nem múlik el, megmarad, mindannyiunk életében megismerésre vár. Azzal, ha ön nyitott és hajlandó lépéseket tenni, már nem ellenáll, már könnyebb a dolga. És ezen a módon eltávozott szerettei örökké önnel maradhatnak, jelen lehetnek mindennapjai örömei-bánatai során, s nem a hiánnyal és fájdalommal fog rájuk emlékezni, hanem szeretettel, örömmel és hálával, hogy valaha ismerhette őket. (A hiányérzet sok esetben marad – mivel azt hiányolunk, ami fontos nekünk, amit szeretünk.)

Kívánok Önnek sok kitartást és örömteli meglepetést ezen a felfedezőúton!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás